Valami történt apával - mondja a lemez címe. Vajon mi lehet az? Talán a kislánya fenekét taperoló apa éjszaka ballonkabátban járja az utcákat? Vagy már az sem érdekli, ha elcsúszott a kék zakójához gondosan kiválasztott nyakkendője? Néha visít, mert bevág a bőrtanga? Ezekre a kérdésekre már sohasem kapunk választ.

A magát Eminemnek nevező parafenomén tudott valamit. Azt állította a Without Me-ben, hogy Moby technójára senki sem kíváncsi. Mivel Richard Melville akkor éppen nem technót nyomott, a mondat igazából csakis jövendölésként értékelhető. Ráadásul egyből kettőként! Shady azt sikeresen eltalálta, hogy Moby fog még technót nyomni, azt viszont nem, hogy szar lesz. Mert a Last Night érdekes. És techno. Vagy legalábbis valami olyasmi.
Ricsi bácsi, aki az utóbbi években inkább gospeles, langymeleg elektronikában pancsikolt, érthető módon nem akart egy újabb Play-t. A Hotelen már mutatott hajlandóságot arra, hogy közkívánatra újra belecsapjon a lecsóba, de igazán csak most hagyott fel a "vájdózmájhártfílzszóbed" stílusú édesbús slágerek gyártásával. Annyi biztos, hogy erre a lépésre feltétlenül szüksége volt, az pedig külön szimpatikussá teszi, hogy hallhatóan tojt arra, mit várnak tőle a rajongói, már ami a lemez hangzását illeti.
Ezen a remek elektronikus misén leborulhatnak a hívek a művész nagysága előtt, hangosan szólhat az ámen az olyan dalok hallatán, mint a Disco Lies, az erősen Snap izű Everyday It's 1989, vagy a kezdeti Moby dalok hangulatát hozó The Stars. Megpihenhetnek a csodálatos Hyenas, vagy a Mothers of the Night alatt, aztán a címadó Last Night dallamaira szépen megérkeznek az űrhajók, és áttelepítenek mindenkit egy általunk ismeretlen bolygóra, a Földtől nagyon-nagyon messzire.
Moby múltkor még azt mondta, fizetne is a lemezéről írt jó kritikákért. Az album hála istennek jó, úgyhogy valószínűleg nem nagyon fog megcsappanni a bankszámlája. Igaz, a Last Night nem biztos, hogy könnyen adja majd magát, pláne azoknak nem, akik újabb Natural Blues-t, vagy We Are All Made Of Stars-t vártak tőle. Eminem pedig nyilvánosan mutasson be egy akrobatikus önleszopó gyakorlatot!

Értékelés: 4/5

Hivatalos honlap: www.moby.com

Moby - Disco Lies

Tegnap a pletykák szerint délben szállt le Paris Hilton gépe Magyarországon, ami akkora médiahisztit okozott, mintha Michael Jackson tért volna vissza hozzánk fénykorából egy időgéppel, és lenyomott volna egy koncertet. Paris azonban akkorát esett Prágában, mint az ólajtó, és sérülései miatt nem volt hajlandó a nyilvánosság elé állni. A hihetetlen médiaeseményt egy Good Charlotte koncert is követte.
Merthogy a méltán híres One Night In Paris házipornó eposz sztárját Benji Madden, a hivatásos muffmágus hozta el magával, a szőke partibajnok pedig láthatóan jobban érdekelte a médiát, mint a zenekar. Öreg hiba. Maddenék legalább azért híresek, mert megdolgoztak érte. Paris pedig... hát ő Paris.
A srácok jó munkásemberek módjára megdolgoztak itt is a pénzükért. Már a buli elején ellövik a The River-t, hogy mindenkinek jó legyen, a közel félháznyi tömeg úgy ugrál, mintha az élete múlna rajta. A legfurcsább az, hogy ez a koncert legvégéig így is marad, mintha mindenki Duracell elemet reggelizne, és Red Bullal öblítené le. Persze meg is kapjuk, hogy mi vagyunk a legfrankóbb közönség. Akár sablonos is lehetne a szöveg, ha nem tűnne őszintének ez a Joel gyerek. Elmondja, hogy érdemes ilyen embereknek zenélni, mint mi. Hiszünk neki.
Nagyívben letojják az utolsó lemezt, a klipes dalokat azért lenyomják, a Riveren kívül Dance Floor Anthem-et és a Get Your Hands Off My Girl-t, aztán csókolom. Előveszik viszont a Police So Lonely-ját és a Cure Lovesong-ját. Dícséretes dalválasztás, a hangzás a viszont borzalmas. Hol a gitárt, hol az éneket nem hallani. Ez azonban láthatóan senkit sem zavar, a közel félháznyi tömeg továbbra is fáradhatatlan. Nem úgy, mint Charlotte-ék, akiktől első és második ránézésre is azt várta az ember, hogy egyszer csak eldőlnek, mint a liszteszsák, és nyomnak egy laza dörmit a színpadon.
Becsületükre legyen mondva, a buli végéig ébren maradnak, megénekeltetik a közönséget, letolnak egy besztof programot, majd ráadás nélkül távoznak. Biztos azért is, hogy a backstage-ben ücsörgő Paris nehogy sokáig maradjon egyedül, mert akkor beindul a durva hiszti, és akkor ki tudja, mit tesz majd az emberiséggel.

Björk az idegeinkkel játszik. Mint mindig. Kár a Wanderlust videójáért, mert gyönyörű, de nem lesz az a zenetévé, amelyik leadná. Aki nem tudná, miért, hallgassa meg a brutális dalt, és azonnal rájön a válaszra.

A BBC Radio 1 Live Longue-ban eddig sem voltak gyenge produkciók, de a pár nappal ezelőtt bemutatott R.E.M. mutatvány talán a műsor egyik legjobb feldolgozása lett. Az Editors Munich-je piros kanapéról, akusztikus gitárokkal előadva is felemelő. Valamint felhívnánk a figyelmet Michael Stipe mély átéléssel előadott produkciójára is. Ezt vétek lett volna csak rádióban hallani!

Tagadja bárki is, hogy a sikerhez a zsenialitáson kívül nem árt az sem, ha az illető jó helyen van, jó időben? Kicsit félek attól, hogy a Jacked sem fogja.
Csak mert van egy világszínvonalú bandánk, akik prímán hozzák az Arctic Monkeys-t és a The Kooks-t. A Jacked úgy jó, ahogy van, jó arcok, jó zene, egy mindent vivő sláger és klip, a Gloria, mindez egy olyan korban, amikor az embernek már kissé kezd elege lenni a britpopból, és egy olyan helyen, ahol egy The Hives koncert is simán elmarad érdeklődés hiányában. A Stop The Show egyébként tértől és időtől függetlenül egészen korrekt munka, minden egyes hangja rendben van, le merem fogadni, hogy a néha elcsúszó gitárok sem véletlenül olyanok, amilyenek. A nyári fesztiválszezont séróból fogják zsebre rakni, mindenki imádni fogja őket, lesz itt siker, pénz, csillogás, pompa, ragyogás. De most, hogy kijön az új Kooks album, azért nem fogadnék arra nagy tétekben, hogy elővesszük majd akkor is, ha azt is meghallgathatjuk. Ettől függetlenül örüljünk, vígadjunk, a Stop The Show egy remek album. Csak kár, hogy többszöri meghallgatás után sem nagyon emlékszem rá. Most vagy Cavingtont kellene szednem, vagy túl sokszor hallottam a Kooks első lemezét. A következő lemez megírásakor lehetne mondjuk az az alap?

Miután Scott Weiland volt olyan rossz fej, hogy összekapta régi zenekarát, a Stone Temple Pilots-ot, majd egy glasgow-i koncerten bejelentette, hogy ez volt a Velvet Revolver utolsó turnéja, Slash érthető módon arról kezdett beszélni, mi jöhet majd Weiland után. A pulisérók koronázatlan királya szerint biztos lesz majd harmadik lemez, arra viszont nem venne mérget, hogy Scott énekel majd rajta. Mondjuk ki őszintén, elkezdődött a találgatás, ki veszi át majd a rehabkirály szerepét. Azt egyelőre nem tudja, mikor készül el a harmadik album, de emlegetett valamit egy bizonyos kapcsolatról a türelem és a rózsák között.

Ez a film még Pély Barnának is "átjönne". Még a kb. tíz centire előtte éneklő Bono lehelletét is érezné, a koncert végén pedig megpróbálna elkapni egy pengetőt. És elégedetten távozna, ahogy mindenki más is tette.
Eleve merész vállalkozás koncertfilmet vinni a mozikba, a U2 viszont biztos, ami ziher alapon gondolkodik: aki nem szereti az ír világmegváltók zenéjét, vagy csak szimplán hupililát hány Bono szimpla látványától, az is beül majd a technikán ámuldozni. A végén hátha ragad valami rájuk is abból a tananyagból, amit a díszes társaság eléggé szájbarágós módon próbál beleverni kicsiny fejecskénkbe. De nézzük el nekik azt, hogy már nem képesek oktatásmentes koncertet adni, hiszen nem akarnak rosszat, és egy kis továbbképzés senkinek sem árthat, hátha nem vagyunk túl műveltek emberi jogok témakörben.
A Real D tényleg csodákra képes, aki megnézte a Beowulfot, az tudhatja, hogy a készítők nem szarral dobálóznak. De hogyan működik a rendszer, ha nem rajzolt  sárkányok, meztelen Angelina Jolie-k, hanem hús-vér zenészek nyúlnak ki minden pillanatban a vásznonból? Jelentem: gyönyörűen! A 85 perces koncert hála istennek főleg a zenéről és a színpadi show-ról szól, nem a népnevelő szándékról, de nyugalom, azok sem fognak csalódottan távozni, akik szeretnék meghallgatni az Emberi Jogok Nyilatkozatát egy leányzó szájából - erős akcentussal.
A koncertfilm egyébként remekül kihasználja a 3D nyújtotta lehetőségeket, a The Fly alatt üzeneteket tolnak az orrunk alá, Adam Clayton basszusgitárja szinte megfogható közelségbe kerül, Larry Mullen dobszerkója fényesen csillog előttünk - vagy épp alattunk - Bono pedig a vállára vett mikrofonállvánnyal támad. Beszarás.
A kilöttyenő és égbe dobott söröktől lesz igazi koncerthangulata az embernek, amik történetesen épp előttünk landolnak. Ja, és Bono megsimogatja a kis buksinkat is. Aki ennek hallatán fura bizsergést érez, az ne habozzon: jegyet vesz, beül, szemüveget felvesz, és mosolyog. A One alatt elérzékenyül. És elégedetten távozik. Ahogy mi is.

Nem kissé beteg netes játékkészítők feldolgozták azt a néhány nappal ezelőtt történt burleszkbe illő eseményt, amikor Heather Mills mérhetetlen csalódottságában - a betervezett 125 millió font helyett csak alig több mint rongyos 24 milliót sikerült kihúznia Maccából - nyakon öntötte egy pohár vízzel volt férje ügyvédnőjét, Fiona Shackletont. Ha bennünk is ott él a düh a gazdag zenészek iránt, akkor nosza, azonnal nézzünk el az alábbi linkre, és tegyünk tönkre néhány sérót, amit már a Taft sem tud megvédeni.