
Merthogy a méltán híres One Night In Paris házipornó eposz sztárját Benji Madden, a hivatásos muffmágus hozta el magával, a szőke partibajnok pedig láthatóan jobban érdekelte a médiát, mint a zenekar. Öreg hiba. Maddenék legalább azért híresek, mert megdolgoztak érte. Paris pedig... hát ő Paris.

A srácok jó munkásemberek módjára megdolgoztak itt is a pénzükért. Már a buli elején ellövik a The River-t, hogy mindenkinek jó legyen, a közel félháznyi tömeg úgy ugrál, mintha az élete múlna rajta. A legfurcsább az, hogy ez a koncert legvégéig így is marad, mintha mindenki Duracell elemet reggelizne, és Red Bullal öblítené le. Persze meg is kapjuk, hogy mi vagyunk a legfrankóbb közönség. Akár sablonos is lehetne a szöveg, ha nem tűnne őszintének ez a Joel gyerek. Elmondja, hogy érdemes ilyen embereknek zenélni, mint mi. Hiszünk neki.
Nagyívben letojják az utolsó lemezt, a klipes dalokat azért lenyomják, a Riveren kívül Dance Floor Anthem-et és a Get Your Hands Off My Girl-t, aztán csókolom. Előveszik viszont a Police So Lonely-ját és a Cure Lovesong-ját. Dícséretes dalválasztás, a hangzás a viszont borzalmas. Hol a gitárt, hol az éneket nem hallani. Ez azonban láthatóan senkit sem zavar, a közel félháznyi tömeg továbbra is fáradhatatlan. Nem úgy, mint Charlotte-ék, akiktől első és második ránézésre is azt várta az ember, hogy egyszer csak eldőlnek, mint a liszteszsák, és nyomnak egy laza dörmit a színpadon.

Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.