Ez a film még Pély Barnának is "átjönne". Még a kb. tíz centire előtte éneklő Bono lehelletét is érezné, a koncert végén pedig megpróbálna elkapni egy pengetőt. És elégedetten távozna, ahogy mindenki más is tette.
Eleve merész vállalkozás koncertfilmet vinni a mozikba, a U2 viszont biztos, ami ziher alapon gondolkodik: aki nem szereti az ír világmegváltók zenéjét, vagy csak szimplán hupililát hány Bono szimpla látványától, az is beül majd a technikán ámuldozni. A végén hátha ragad valami rájuk is abból a tananyagból, amit a díszes társaság eléggé szájbarágós módon próbál beleverni kicsiny fejecskénkbe. De nézzük el nekik azt, hogy már nem képesek oktatásmentes koncertet adni, hiszen nem akarnak rosszat, és egy kis továbbképzés senkinek sem árthat, hátha nem vagyunk túl műveltek emberi jogok témakörben.
A Real D tényleg csodákra képes, aki megnézte a Beowulfot, az tudhatja, hogy a készítők nem szarral dobálóznak. De hogyan működik a rendszer, ha nem rajzolt  sárkányok, meztelen Angelina Jolie-k, hanem hús-vér zenészek nyúlnak ki minden pillanatban a vásznonból? Jelentem: gyönyörűen! A 85 perces koncert hála istennek főleg a zenéről és a színpadi show-ról szól, nem a népnevelő szándékról, de nyugalom, azok sem fognak csalódottan távozni, akik szeretnék meghallgatni az Emberi Jogok Nyilatkozatát egy leányzó szájából - erős akcentussal.
A koncertfilm egyébként remekül kihasználja a 3D nyújtotta lehetőségeket, a The Fly alatt üzeneteket tolnak az orrunk alá, Adam Clayton basszusgitárja szinte megfogható közelségbe kerül, Larry Mullen dobszerkója fényesen csillog előttünk - vagy épp alattunk - Bono pedig a vállára vett mikrofonállvánnyal támad. Beszarás.
A kilöttyenő és égbe dobott söröktől lesz igazi koncerthangulata az embernek, amik történetesen épp előttünk landolnak. Ja, és Bono megsimogatja a kis buksinkat is. Aki ennek hallatán fura bizsergést érez, az ne habozzon: jegyet vesz, beül, szemüveget felvesz, és mosolyog. A One alatt elérzékenyül. És elégedetten távozik. Ahogy mi is.