Mindenkinek, aki szereti. Meg azoknak, akik nem. Állítólag ez még nem a Womanizer végleges verziója, merthogy a dal nem annyira jó, hogy a listák élére kerüljön. Nem mondják komolyan...

Gondolom senki sem tett volna nagy téteket arra, hogy a Coldplay közepes partit csap az Arénában. Aki mégis megtette, annak egy hosszabb elmegyógyintézeti kezelést javasolnánk. Ez a lehetőség ugyanis nincs benne a pakliban.

Azoknak, akik mégis nagy pénzeket buktak a fogadáson, feltehetően pozitív csalódásban volt részük az Aréna bulin, és ha mégsem, hát akkor tényleg érdemes igénybe venniük egy szakember segítségét. A Coldplay már azzal belopja magát az ember szívébe, hogy emberközeli maradt sikerei ellenére is, ez pedig annyira lejön a színpadról, mint Pély Barnának Galambos Dorina minden egyes középsz*r produkciója. Hús-vér emberek zenélnek hús-vér embereknek. Kiegyenlítettek a viszonyok. Mintha a legjobb haverjaid játszanának.
Kilenc után néhány perccel felcseng a Life In Technicolor. A Violet Hill, majd a Clocks követi. Azt pedig az In My Place. Mi baj történhet? Semmi, azon kívül, hogy Chris Martin úgy lefejelte Johnny Bucklandet, hogy szerencsétlen gitáros egy darabig nem tért magához a meglepetéstől, Chris pedig röhögve énekelt tovább. Belefér.
Az is, hogy az első visszataps után a leghátsó ülőhelyek között nyomják el akusztikus gitáron a The Scientistet, mert hogy az olcsóbb jegyesek sem maradhatnak ki a jóból. Will Champion dobos is eljátssza a Death Will Never Conquer-t. A koncert egyébként leírhatatlan. Libabőr-éneklés-libabőr. UV-konfettieső, Lovers In Japan. Eurodiszkóra vett God Put a Smile Upon Your Face és Talk. Végül Yellow. Még a metróban is Viva La Vida éneklés. Teli torokból. Mennybemenetel. Meg persze a kötelező "see you soon". Amennyire őszintének tűnik ez a Chris gyerek, képesek voltunk komolyan venni. Szóval 2010-ben folytatjuk.

"What planet is this?" - szól a kérdés a Cosmos Rockin' elején. Hát nem az exhumált, bizonyítási kényszeres ex-rock isteneké, az biztos.

Meglepően szimpatikus húzás volt a két főre fogyatkozó csapattól, hogy meg sem próbálták egy Freddie Mercury imitátorral helyettesíteni a meztelen felsőtest-istent, abba viszont már bele lehetne kötni, hogy miért kellett őt egyáltalán egy új énekessel pótolni. Brian May és Roger Taylor, két ügyeletes élőhalottunk viszont - mivel alapvető életfunkcióik még fennmaradtak - nem nagyon akart a sírban pihenni, John Deacon egykori basszusgitárosnak viszont (borzasztó okosan) nem volt kedve újra az élők közé lépni. Hadd szóljon az az ámen, kísérjék őt az angyalok egészen a mennyek kapujáig! A kétfős zombicsapathoz hosszabb huzavona után csatlakozott Paul Rodgers, ex-Free és Bad Company énekes, akinek bluesos manírjai új ízt adtak az újonnan turnéra indult Queennek. Az új formáció egészen életképesnek bizonyult. Aztán jött a The Cosmos Rocks.
A lemez, ne kerteljünk, közel áll a katasztrófához. Kamionos blues-rock szösszenetekkel operáló, kiégett Queen szerzemények, a Made In Heaven kritikusok által lehúzott lemezétől két fokkal rosszabb formában. Paul Rodgers színpadon működik, lemezen annál kevésbé, és sajnos nem ússza meg, hogy néha ne jusson eszünkbe, Mercury hangja mennyire hiányzik. Egyszer-egyszer azért felcsillan a remény, a Warboys szájbarágós szövege ellenére igazi klasszikus Queen, a C-Lebrity kiherélt refrénjén kívül meglepően erős, a Say It's Not True pedig két perces töketlenkedés után remek gitárnyígatós kvínballadába megy át. Ám az olyan emberiség ellen elkövetett bűntetteket hallgatva, mint amilyen pl. a Call Me, a Surf's Up... School's Out!, vagy a Some Things That Glitter, megfogalmazódik a kérdés: "Istenem, miért???" A The Cosmos Rocks tulajdonképpen egy kérvény a temetkezési vállalkozókhoz, hogy ugyan használjanak már feltámadás-biztos koporsókat, jó sok szöggel lezárva! A zombigroup amúgy október 28-án megszállja Magyarországot is. Ajtókat becsukni, az utcára lépés halálos is lehet! Bár ha keveset játszanak erről a lemezről...

Értékelés: 2/5

Hivatalos honlap: www.queenonline.com

Queen + Paul Rodgers - C-lebrity

Lelki szemeim előtt látom, ahogy a banda diadalittasan áll a jónép előtt, és alig várja, hogy fejére tegyék az új albumukért járó koronát. A tömeg viszont elégedetlenkedve húzza a száját. Sanszos, hogy a kiábrándult Hetfield újra vodkán fog élni.

A Death Magnetic lehetne akár jó is. Na persze! Szó se róla, hallani, hogy kifejezetten kreatív időszakban volt a Metallica, annyi riff, annyi ötlet van belezsúfolva minden egyes dalba, ami elég lenne három lemezre is. Három közepes lemezre. Nem is érteni a legtöbb fordulatot, az ötletek, a témák nem állnak össze. Káosz, Amigos! Ja, hogy progresszív lenne a Death Magnetic? Egyáltalán nem. Igazi régi időkre emlékeztető trash zúzda, emlékezetes pillanatok nélkül. Persze a megvadult, zárlatos mecha-godzillaként menetelő album erejét nem szeretnénk vitatni. Jobban szól, mint a borzalmas és a kibírhatatlan kategóriák közé pozícionált St. Anger, több benne a dög, mint a Load és a Reload albumokban, Hetfield hangja a régi, a sötét erő is velük van. DE! Ezek a dalok kevesek ahhoz, hogy kihúzzák a csapatot abból a gödörből, amiben már jópár éve leledzik. A Cyanide-on kívül egyetlen olyan track sincs a lemezen, amire elégedetten csettinthetnénk. És hát az sem mellékes, hogy a zseniális The Unforgiven és a kifejezetten kellemes The Unforgiven II után egy olyan harmatgyenge harmadik résszel jöttek elő, amitől kinyílnak a bicskák a zsebekben. Az a bizonyos pohár viszont félig tele van. Ha másnak nem, ennek  legalább lehet örülni.

Értékelés: 3/5

Hivatalos honlap: www.metallica.com/

Metallica - The Day That Never Comes

A popzene egyetlen igazi hiteles Micimackója (a főszerepben Daniel Powter) egyik nap meglepődve tapasztalta, hogy kiürültek mézesbödönjei, úgyhogy ideje volt tenni valamit az ügy érdekében. Elment tehát Malackához (Linda Perry, top producer, ex-4 Non Blondes frontcsaj), hogy kitaláljanak valamit a probléma megoldására. Jobb helyre nem is mehetett volna. Elhatározták, hogy együtt fognak dolgozni, sőt, még egy duettet is énekelnek Am I Still The One? címen. Főhősünk az éhezéssel telt időszakot többnyire Matchbox 20 albumok hallgatásával töltötte, és úgy gondolta, mivel kedvenc bandája amúgy sem aktív, ő fogja megírni új lemezüket, és ha már megírja, fel is énekli. Levetette megszokott sapkáját, régi fejfedőjét kalapra cserélte, és dolga végeztével a világ elé állt. De jaj, kiderült, hogy Daniel nem több egy Rob Thomas imitátornál. Stílusa, manírjai mind-mind a Twenty-énekest juttatják eszünkbe. Ez azonban nem akadályozza meg a kedves hallgatóságot, hogy élvezze az új Powter albumot, ami összességében kifejezetten kellemes,  csak épp híján van új Bad Day-eknek, és csaknem bárminek, ami az első lemezre jellemző volt. Ráadásul van olyan pofátlan, hogy címéhez híven tényleg a radar alatt repül. Pedig a popban az nem szokás.

Értékelés: 3/5

Hivatalos honlap: www.danielpowter.com

Daniel Powter - Next Plane Home

A britpop fanatikusok már akkor a gatyájukba élvezhettek, amikor Richard Ashcroft még csak fontolgatta, hogy újra összerántja régi bandáját. Vagy a régi bandája Richard Ashcroftot? Mindegy, csak a végeredmény a lényeg!

Tizenegy ínséges év után jött a Forth, amiről már a készülés folyamatában folyton azt állították, hogy olyan lesz, mint az Urban Hymns. Azzal a különbséggel, hogy nincs rajta sem egy Bittersweet Symphony, sem egy The Drugs Don't Work, vagy egy nem kevésbé zseniális Sonnet. DE! Arról sincs szó, hogy Ashcroft régi társaival vett volna fel egy új középszar szólólemezt. Itt valami más történt. A Verve vegytiszta zenekari produkcióval állt elő, és ennyi idő múltán is képes volt úgy előrelépni, hogy az ne a dicsőséges múlt idézgetésének tűnjön. A Forth pont azért kellemes, mert nem akar megfelelni, nem hoz slágerparádét, vannak viszont elképesztő mélységei és magasságai. Profi és alázatos zenészek profi munkája. Az erősen UNKLE-ös kezdés, a Sit and Wonder azonnal a mélybe ránt, aztán az alamuszi, magát nehezen adó, majd fejből kiverhetetlenné váló Love Is Noise húzni kezd felfelé, oda, ahol a borító fotója készült. Egyórás repülés a Forth, különböző magasságokban. Színtiszta, alázatos zene. Jó tudni, hogy újra van Verve és hogy még mindig képesek olyan csodákra, mint az I See Houses, és a Valium Skies. Biztosan lesz még folytatás.

Értékelés: 5/5

Hivatalos honlap: www.theverve.co.uk

The Verve - Love Is Noise

Az év legzseniálisabb fogását jelentették be a Gallagher bratyók. Csak október 7-én jelenik meg ugyan Amerikában a Dig Out Your Soul album, ma azonban mégis a friss daloktól fognak zengeni New York utcái. A banda ugyanis összeszedett jópár utcazenészt, akik naphosszat a friss szerzeményeket fogják nyomni a Nagy Alma legkülönbözőbb pontjain. Négy ropogós track került betanításra: az első single, a The Shock of the Lightning, valamint három eddig ismeretlen Oasis dal, a The Turning, a Bag It Up és a (Get Off Your) High Horse Lady. Aztán ha valamelyik zenész félrefog egy akkordot, valamelyik Gallagher megöklözi majd keményen, hogy helyreálljon a világ rendje.

Nem tudjuk palástolni érzelmeinket, pedig megpróbáltuk. Sírva röhögünk. Azt a kérdést, hogy a NOX valójában értékes zenekar, vagy inkább vegyi hulladék, most inkább nem kezdenénk el feszegetni. Inkább beszéljünk stylistokról, és önkritikáról. Hogy NOX Tomi felsőtestén miért látható egy konkrét felfestett perforáció, illetve (opcionálisan) felezővonal, azt csak dadaista művészek tudnák megmagyarázni, erősen beborozva. Illetve valószínűleg csemetéje is, aki a papán játszik Cobra 11-est a Mecsboxokkal. A séró pedig bármely '60-as évekbeli lengyel sci-fit lealázza. És akkor még nem is beszéltünk erről a remek szkájdzsekóról. Ezt a remekművet látva még Lakatos Márk is sírva vonulna vissza.

Akinek éppen nincs jobb dolga, az kerekedjen fel, és próbálja megtalálni Peter Buck Finnországban elbugázott gitárját. A legendás Rickenbacker minden egyes eddigi R.E.M. albumon szerepelt, úgyhogy nem csoda, ha a több mint 25 éves hangszer elég sokat ér a bandának. A megtaláló természetesen magas jutalomban részesül. Ajánljuk, hogy vágják be a célszerszám képét a Csellengőkbe! Sosem lehet tudni.

Íme egy újabb bizonyíték arra, hogy Pink igenis vállalható poparcocska. Október végén jön a Funhouse címre keresztelt új lemez, addig is itt a volt férjével barizó So What klipje, és ugyanaz élőben az idei MTV Video Music Awardsról. Fellépésnek nem rossz. A csaj több üveget tör ki, mint egy másnapos Bruce Willis és harcosabb mint tíz Bunyós Pityu.