Gondolom senki sem tett volna nagy téteket arra, hogy a Coldplay közepes partit csap az Arénában. Aki mégis megtette, annak egy hosszabb elmegyógyintézeti kezelést javasolnánk. Ez a lehetőség ugyanis nincs benne a pakliban.

Azoknak, akik mégis nagy pénzeket buktak a fogadáson, feltehetően pozitív csalódásban volt részük az Aréna bulin, és ha mégsem, hát akkor tényleg érdemes igénybe venniük egy szakember segítségét. A Coldplay már azzal belopja magát az ember szívébe, hogy emberközeli maradt sikerei ellenére is, ez pedig annyira lejön a színpadról, mint Pély Barnának Galambos Dorina minden egyes középsz*r produkciója. Hús-vér emberek zenélnek hús-vér embereknek. Kiegyenlítettek a viszonyok. Mintha a legjobb haverjaid játszanának.
Kilenc után néhány perccel felcseng a Life In Technicolor. A Violet Hill, majd a Clocks követi. Azt pedig az In My Place. Mi baj történhet? Semmi, azon kívül, hogy Chris Martin úgy lefejelte Johnny Bucklandet, hogy szerencsétlen gitáros egy darabig nem tért magához a meglepetéstől, Chris pedig röhögve énekelt tovább. Belefér.
Az is, hogy az első visszataps után a leghátsó ülőhelyek között nyomják el akusztikus gitáron a The Scientistet, mert hogy az olcsóbb jegyesek sem maradhatnak ki a jóból. Will Champion dobos is eljátssza a Death Will Never Conquer-t. A koncert egyébként leírhatatlan. Libabőr-éneklés-libabőr. UV-konfettieső, Lovers In Japan. Eurodiszkóra vett God Put a Smile Upon Your Face és Talk. Végül Yellow. Még a metróban is Viva La Vida éneklés. Teli torokból. Mennybemenetel. Meg persze a kötelező "see you soon". Amennyire őszintének tűnik ez a Chris gyerek, képesek voltunk komolyan venni. Szóval 2010-ben folytatjuk.