Van az úgy, hogy az élsportoló sem tud teljesíteni. Viszont amikor megtörténik a baj, talán el kellene gondolkodnia, vajon csak egy kis fáradtság, egy betegség, vagy az öregedés miatt dőlt be a mutatvány. A Stereophonics bizony öregszik.
Az egykor szebb napokat látott bandának valahogy mostanában nem jön össze a dobogó legfelső foka. Kelly Jones frontember szólólemeze már vénülési tüneteket mutatott, és jól meg is osztotta a népes szurkolótábort. Nagy probléma ezzel nem is lett volna, hiszen a megoldás egyszerű: ilyen esetekben józan ésszel kell gondolkodni, majd más korosztályban indulni a díjért. Stereophonics-ék viszont a fiatalok közé neveztek be, ezért a Pull The Pin-re csupa felszabadult, húzós nótát terveztek felpakolni. Az öregek otthonában azonban lehet, hogy túl rossz volt az akusztika. A dalok többsége több sebből vérzik, minden "húú" és "jee" erőltetett, a húzós trackek egy betegeskedő maratoni futó módjára vonszolják magukat a célba, és csodák csodájára legtöbbször el sem érnek addig. Azért még vannak megnyert menetek: az első klipes It Means Nothing kellemesen éteri, a második single, a My Friends még megidézi a régi, fiatalabb időket, amikor még 10 másodperc alatt futották le a százat, a Daisy Lane maga a célbaérés utáni édes pihenés, a Stone maga a feszülő izmok okozta látvány, de sajnos a sportolóink energiája többre már nem futotta.
Mondjuk ha úgy nézzük, sokaknak még ennyi sem sikerül. De sajnos a Stereophonics-szal szemben csak maximalista lehet az ember. Ha demagógok akarnánk lenni, akkor mondhatnánk, hogy a világbajnoknak mindig győznie kell. De ne legyünk ennyire rosszmájúak, örüljünk a részeredményeknek, és szurkoljunk, hogy legközelebb ne csak a világranglista közepéig tudjon kapaszkodni a banda.

Értékelés: 3/5

Hivatalos honlap: www.stereophonics.com

Stereophonics: My Friends