Kemény lehet a producerélet. Az ember folyamatosan különféle sztárjelölteknek melózik, hogy aztán ők arathassák le a babért. Na persze. Hálátlan népség ez, de hát mit lehet tenni? Az ember ne válasszon magának ilyen állást, ha nem szereti az árnyékot. Aztán egy napon eljön az a pillanat, amikor a jó munkásembert felkérik egy saját lemez elkészítésére. Alanyunk örül, csak épp nem biztos, hogy tud mit kezdeni a lehetőséggel. Mark Ronson eléggé tudta.A többnyire DJ-pult mögött parádézó Ronson még 2003-ban megkapta az első visszautasíthatatlan ajánlatot, és szépen ki is használta a helyzetet: a Boney M Sunny-jára ráersztette Ghostface Killah-t és Nate Doggot, majd összekotyvasztott belőle egy fejleszakítós Ooh Wee-t. Mark simán felkapaszkodott a sztárproducer-gyorsvonatra, elszöszmötölt a samplereivel, és néhány ronggyá játszott dalt rakott az asztalra: Robbie Williams: Lovelight, Amy Winehouse: Rehab, You Know I'm No Good, Back To Black, Love Is a Losing Game. Ronson bátyánk matekolt egy keveset, és tökéleteset alkotott. Csak ezek után mintha a régi lemez megakadt volna. A második nekifutás, a Version pont olyan, mintha Amy Winehouse-nak készített volna egy feldolgozáslemezt, amelyet végül nem ő énekelt fel. Persze csak a Zutons Valerie-jétől eltekintve, amelyet azért valamilyen mágikus módon mégis fel tudott énekelni az összecsúszott drogbárónő.
A Version-ben az a jó, hogy feldolgozáslemez létére minden egyes dal tökéletesen átdolgozott, még az anyja sem ismerne rájuk kategória, és simán elhangozhatnának egy '70-es évekbeli táncos tévéshow-ban is - amit a vége felé már annyira elkezdünk unni, hogy szemünkkel erősen kezdjük fixálni a kijáratot. Mert az ötlet persze nagyon rendben van, örvendünk a fúvósoknak, a szemünk előtt látjuk, ahogy a táncoslányok rázzák a rikító szerkókban, csak valahol a korong háromnegyede felé már megnéznénk valami mást is, nem csak ugyanazt a műsorszámot sokadszorra.
Mindettől függetlenül ez a Mark Ronson csóka olyat tett le az asztalra, amit csak ő tud manapság összehozni - olyan popzenét, amely egyetlen elfajzott sejtet sem tartalmaz, a The Smiths Stop Me-jét Daniel Merriweatherrel, a Kaiser Chiefs Oh My God-ját Lily Allennel és a Radiohead Just-ját a Phantom Planettel bármikor végig lehet bólogatni fülig érő szájjal. Csak annyi a bökkenő, hogy a műsor végére nem látjuk már olyan szépnek a táncoslányokat, mert annyira, de annyira erőltetett a mosolyuk.
Értékelés: 3.5/5
Hivatalos honlap: www.markronson.co.uk
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.