A tinizenekarokkal csak a baj van. A kiadók rosszabb esetben lasszóval fogdossák össze a tagokat, egymásnak eresztik őket, aztán egy bizonyos pont után már maguk is elhiszik, hogy hihetetlenül tehetségesek. Ezek után képesek felháborodni azon, hogy már senki sem foglalkozik velük, pedig egykor megtöltöttek egy stadiont, vagy rosszabb esetben néhány roskadozó művházat. Amit a Paramore művel, az valahogy nem illik ebbe a megszokott sémába.
Adva van négy fiatal, akik közül a legidősebb is csak 22 éves. A frontember egy csini, ám hisztis 19 éves csaj, de egyáltalán nem egy Avril Lavigne szinten ripacskodó agyhalál előtt álló emberformájú party-alien. Itt egy lemez, ami tele van húzós, energikus dalokkal, olyanokkal, amelyekről simán elhiszem, hogy a gitárorientált apukák sem kapnak majd elmebajt, ha a lányuk üvölteti a szobájában. Érdekes módon egyszer sem jutott eszembe az, hogy egy Tokio Hotellel egyenértékű produkció próbálna a hallójárataimba jutni. Mert nem is az. Ugyancsak érdekes módon annyira azt sem furcsállom, hogy idén Grammy-re jelölték őket a legjobb új csapat kategóriájában. Megértem azt is, hogy az amerikai fiatalság teljesen megőrült a Paramore-ért, és hogy miért váltak ennyire rövid idő alatt headliner zenekarrá. Már vágom, hogyan képes egy pofátlanul fiatal banda olyan ütős slágert írni, mint a Crushcrushcrush. Egyszerűen azért, mert aránylag még az eszüknél vannak. Persze a nagy kérdés még mindig ott van: vajon mikor vesztik el az önkontrollt, és lesz-e az a pont, amikor sírni fognak, mert senki sem foglalkozik velük? Nagy gáz nincs, mert a következő albumukkal, ami szerintük olyan lesz, mintha az Arcade Fire-t kereszteznénk a Mew-val még biztos stadionokat fognak töltögetni. A Riot! kellemes kis móka. Ha ez lenne az emo, mennyivel jobban szeretnénk!

Értékelés: 3.5/5

Hivatalos honlap: www.paramore.net