A Foo Fighters olyan, mint egy saller: egyszerű, jól irányzott, és csak abban a pillanatban kerül elő, ha tényleg szükség van rá. Akkor viszont nagyon betalál. Legalábbis többnyire. Egy véletlen hiba esetén azonban a jó pofozkodó nem esik kétségbe, inkább erőt gyűjt, hogy újra megpróbálja. Dave Grohl már egy ideje nem oszt olyan pofonokat, amelyek nem találnak be.Az első ütés váratlanul ért mindenkit: az ex-Nirvana dobos ugyanis önszorgalomból járogatott el egy stúdiónak nevezett edzőterembe, hogy picit gyúrjon Kurt Cobain halála után. A dolog annyira jól sült el, hogy végül kiadta a dalokat. A később komplett zenekarrá bővült Foo Fighters fogadtatása a Nirvana felbomlása után "persze" vegyes volt, de furcsamód mégis a fülekbe ültek azok a bizonyos új dalok. Az I'll Stick Around, a Big Me és az Alone + Easy Target - ugyebár. Kellett ennél több? Persze!
A második ütést Grohl úr két éves készülődés után inkább a szívre célozta. A The Colour and the Shape album tökéletes folytatás egy majdnem tökéletes kezdés után. Nem véletlen, hogy nemrégiben 10 év után újra kidobta a csapat az albumot, több bónusz dallal - "ha nem lenne meg otthon, segíthetsz a gondon" alapon. Monkey Wrench, My Hero, Walking After You, Up in Arms, és egy zseniális klippel megáldott Everlong. Nem is alakulhatott volna jobban.
Egy harmadik ütés, ami nem talált pontosan célba. Mert hiába csücsült a There Is Nothing Left To Lose albumon a Learn To Fly és a Breakout, a lemez egésze többnyire kiszámítható, sablonos, ám ettől függetlenül a kritikusok olajat hugyoztak utána. A Next Year is slágerré válik, annak ellenére, hogy a Foo Fighters karrierjének egyik legvontatottabb darabjáról beszélünk.
A banda kicsit a sötétbe vonult, majd ordítva rontott rá mindenkire - de ezúttal szívlapáttal. A One by One albumot felvezető All My Life tényleg olyan, mintha valakit egy téglával vernének fejbe, a Times Like These egy kicsit sántít, a Low csak szimplán őrült. De őszintén, emlékszik még valaki erre a lemezre? Ha nem, hát tényleg ne csodálkozzon, hiszen maga a mester vallotta be, hogy a negyedik albumot csak azért dobták össze, hogy megjelenhessen valami. A korong abszolút megfoghatatlan. Valami. De legalább nem semmi.
Az ötödik meccs kicsit hosszabbra sikerült a nagy átlagnál, ugyanis Foo-ék úgy gondolták, valahogy rendbe kell hozni a pofonok okozta sérüléseket. Persze csak miután ismét betaláltak a hibátlan In Your Honor albummal. Az első korongon csupa húzós dög, a másodikon pedig a gyógyszer a sebekre - stadionhangulat helyett kis klub, akusztikus gitárok, Norah Jones. És ha már ennyire rácsúsztak az unplugged-feelingre, el is indulnak egy röpke turnéra dalaik "bedugatlan" változatával, majd ki is dobják Skin and Bones címmel. Maradjunk annyiban, hogy a művelet nem is tett hozzá, de nem is vett el az életmű értékéből. A dupla album viszont már fél füllel való hallgatásra is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amelyeket mindenki vigyorogva viselt el. Ahhoz, hogy ezt a szintet át tudja ugorni a csapat, komoly edzésekre volt szükség.
Hetedszerre már természetesen nem lehet ugyanabban a stílusban harcolni, mert miután kiismertük ellenfelünket, könnyen kivédhetjük a meglepetésnek szánt sallert. Az Echoes, Silence, Patience & Grace viszont kivédhetetlen. A The Pretender zseniális, húzós, dögös, legalább olyan mocskos, mint Grohl egyre szőrösödő imidzse. A Let It Die séróból az egyik legjobb Foo dal, és ide a bökőt, hogy a Long Road To Ruin klipjét is kb. egy hónap múlva nyomni fogják a zenetévék! Hoppáré, a Statues meg egy az egyben Paul McCartney! Dave és népi zenekara ügyesen lavírozik a zúzós és a lágyabb témák között, bevisz egyet ballal, egyet jobbal, majd hagy pihenni, hogy egészen az utolsó menetig folytathassuk a játékot. A dolog szépsége, hogy nem lesz az az isten, hogy a vége előtt feladjuk a harcot! Elvégre sportemberek lennénk, vagy mifene...
Már csak annyira lenne szükség, hogy végre élőben is megnézhessünk egy mérkőzést, ne csak a tévéképernyőt bámulva. És persze arra is, hogy az a bizonyos meccs ne legyen megbundázva, mint jópár évvel ezelőtt, a Szigeten. Ketchup helyett igazi vér. Több nem is kell!
Értékelés: 4/5
Hivatalos honlap: www.foofighters.com
A banda kicsit a sötétbe vonult, majd ordítva rontott rá mindenkire - de ezúttal szívlapáttal. A One by One albumot felvezető All My Life tényleg olyan, mintha valakit egy téglával vernének fejbe, a Times Like These egy kicsit sántít, a Low csak szimplán őrült. De őszintén, emlékszik még valaki erre a lemezre? Ha nem, hát tényleg ne csodálkozzon, hiszen maga a mester vallotta be, hogy a negyedik albumot csak azért dobták össze, hogy megjelenhessen valami. A korong abszolút megfoghatatlan. Valami. De legalább nem semmi.
Az ötödik meccs kicsit hosszabbra sikerült a nagy átlagnál, ugyanis Foo-ék úgy gondolták, valahogy rendbe kell hozni a pofonok okozta sérüléseket. Persze csak miután ismét betaláltak a hibátlan In Your Honor albummal. Az első korongon csupa húzós dög, a másodikon pedig a gyógyszer a sebekre - stadionhangulat helyett kis klub, akusztikus gitárok, Norah Jones. És ha már ennyire rácsúsztak az unplugged-feelingre, el is indulnak egy röpke turnéra dalaik "bedugatlan" változatával, majd ki is dobják Skin and Bones címmel. Maradjunk annyiban, hogy a művelet nem is tett hozzá, de nem is vett el az életmű értékéből. A dupla album viszont már fél füllel való hallgatásra is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott, amelyeket mindenki vigyorogva viselt el. Ahhoz, hogy ezt a szintet át tudja ugorni a csapat, komoly edzésekre volt szükség.
Hetedszerre már természetesen nem lehet ugyanabban a stílusban harcolni, mert miután kiismertük ellenfelünket, könnyen kivédhetjük a meglepetésnek szánt sallert. Az Echoes, Silence, Patience & Grace viszont kivédhetetlen. A The Pretender zseniális, húzós, dögös, legalább olyan mocskos, mint Grohl egyre szőrösödő imidzse. A Let It Die séróból az egyik legjobb Foo dal, és ide a bökőt, hogy a Long Road To Ruin klipjét is kb. egy hónap múlva nyomni fogják a zenetévék! Hoppáré, a Statues meg egy az egyben Paul McCartney! Dave és népi zenekara ügyesen lavírozik a zúzós és a lágyabb témák között, bevisz egyet ballal, egyet jobbal, majd hagy pihenni, hogy egészen az utolsó menetig folytathassuk a játékot. A dolog szépsége, hogy nem lesz az az isten, hogy a vége előtt feladjuk a harcot! Elvégre sportemberek lennénk, vagy mifene...
Már csak annyira lenne szükség, hogy végre élőben is megnézhessünk egy mérkőzést, ne csak a tévéképernyőt bámulva. És persze arra is, hogy az a bizonyos meccs ne legyen megbundázva, mint jópár évvel ezelőtt, a Szigeten. Ketchup helyett igazi vér. Több nem is kell!
Értékelés: 4/5
Hivatalos honlap: www.foofighters.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.