Azok a kedves slágerdanubiusz rádióhallgatók, akik reggeltől estig a Sweet Dreams-szel vasaltatják simává agytekervényeiket, inkább felejtsék el Annie negyedik szólólemezét. Igen, a negyediket. Azok pedig, akik végigkövették a hölgy karrierjét, joggal teszik fel a kérdést: mi az a Eurythmics egyáltalán?Mert ugyebár a Diva óta Annie már letett ezt-azt az asztalra, és azok is elégedetten csettinthettek egy A Whiter Shade of Pale után, akik egyébként inkább a Here Comes The Rain Again dallamaira imádkoznak otthon, a duó tiszteletére felállított, nyolcvanas éveknek megfelelően dizájnolt popgiccs-oltár előtt. Lennox kisasszony azonban nem az a Lajcsi-féle slágergyáros: a Why és a Walking on Broken Glass klasszikus, a No More I Love You's szimplán fantasztikus - és ennyi... mondaná egy kezdő zenebuzi. Mindenesetre azért érdemes a dolgok mélyére is nézni a toplisták helyett.
Nem csoda, hogy a Diva és a Medusa mindenkinek megvolt, és nem sokat pihent a polcokon, inkább belerohadt a cd-lejátszókba - bár akkoriban talán inkább a piacon vásárolt Takt, illetve Poker hamis kazik olvadtak meg a nyári melegben az ablakban felejtve. Annie akkortájt még nem tehette volna meg, hogy egyszerű, csupasz, slágermentes albumokat gyártson, inkább nem akart cserben hagyni senkit. A dolog persze nem sült el rosszul, mert a hiba lehetőségét egyszerűen nem ismerte a hölgy. Amikor boltokba került a Bare, persze már más volt a helyzet. Nyolc év telt el az utolsó szólólemez óta, az 1999-es Eurythmics reunion pedig viszonylag zavartalanul elment az emberek füle mellett az I Saved The World Today toplistás menetelése ellenére. Ráadásul a Bare nem arról volt híres, hogy tele lett volna zsúfolva emlékezetes momentumokkal, de ettől függetlenül azért a kritikusok majd' megvesztek örömükben, és körülbelül egymás farkába haraptak. Persze csak mint a kutyák. Körülbelül ugyanis annyit ugattak, de az eladások valamiért mégiscsak kiábrándítónak tűntek.
És most, három év után itt a Songs of Mass Destruction. A legjobbkor. Természetesen felmerül a kérdés: érdekel még valakit Annie Lennox egyáltalán? Hát hogy a fenébe ne! Gondolom, nem nagy meglepetés, ha azt mondom, ez a lemez sem fogja újra felpakolni Annie-t az slágerlisták csúcsára, még akkor sem, ha a Sing című opuszba annyi fícsöringölő énekesnőt pakolt bele, hogy az jócskán meghaladja egy jóérzésű rapper teljes életművében előforduló vendégművészeinek számát (és minőségét is). Meg kell jegyezni viszont azt is, hogy nem véletlenül csődült össze erre a dalra Madonna, Shakira, Dido, Céline Dion, Anastacia, és gyakorlatilag mindenki, aki melltartót hord, hiszen még 2007-ben sem számít kis eseménynek, ha Annie lemezt készít. A dalok abszolút rendben vannak, az első single, a Dark Road gyönyörű, a Love is Blind és a Ghost In My Machine két perfekt menetelés, a Big Sky-ról pedig diplomatikusan mondjunk annyit, hogy egy picit emlékeztet a 7 Seconds-re.
A Songs of Mass Destruction természetesen nem egy tömegpusztító fegyver erejével támad. Érdemes benne felejteni a lejátszókban. Megéri. Egy érett nő érett munkája. Se több, se kevesebb. És ez jelen pillanatban elég a boldogsághoz.
Értékelés: 4/5
Hivatalos honlap: www.annielennox.com
Nem csoda, hogy a Diva és a Medusa mindenkinek megvolt, és nem sokat pihent a polcokon, inkább belerohadt a cd-lejátszókba - bár akkoriban talán inkább a piacon vásárolt Takt, illetve Poker hamis kazik olvadtak meg a nyári melegben az ablakban felejtve. Annie akkortájt még nem tehette volna meg, hogy egyszerű, csupasz, slágermentes albumokat gyártson, inkább nem akart cserben hagyni senkit. A dolog persze nem sült el rosszul, mert a hiba lehetőségét egyszerűen nem ismerte a hölgy. Amikor boltokba került a Bare, persze már más volt a helyzet. Nyolc év telt el az utolsó szólólemez óta, az 1999-es Eurythmics reunion pedig viszonylag zavartalanul elment az emberek füle mellett az I Saved The World Today toplistás menetelése ellenére. Ráadásul a Bare nem arról volt híres, hogy tele lett volna zsúfolva emlékezetes momentumokkal, de ettől függetlenül azért a kritikusok majd' megvesztek örömükben, és körülbelül egymás farkába haraptak. Persze csak mint a kutyák. Körülbelül ugyanis annyit ugattak, de az eladások valamiért mégiscsak kiábrándítónak tűntek.
És most, három év után itt a Songs of Mass Destruction. A legjobbkor. Természetesen felmerül a kérdés: érdekel még valakit Annie Lennox egyáltalán? Hát hogy a fenébe ne! Gondolom, nem nagy meglepetés, ha azt mondom, ez a lemez sem fogja újra felpakolni Annie-t az slágerlisták csúcsára, még akkor sem, ha a Sing című opuszba annyi fícsöringölő énekesnőt pakolt bele, hogy az jócskán meghaladja egy jóérzésű rapper teljes életművében előforduló vendégművészeinek számát (és minőségét is). Meg kell jegyezni viszont azt is, hogy nem véletlenül csődült össze erre a dalra Madonna, Shakira, Dido, Céline Dion, Anastacia, és gyakorlatilag mindenki, aki melltartót hord, hiszen még 2007-ben sem számít kis eseménynek, ha Annie lemezt készít. A dalok abszolút rendben vannak, az első single, a Dark Road gyönyörű, a Love is Blind és a Ghost In My Machine két perfekt menetelés, a Big Sky-ról pedig diplomatikusan mondjunk annyit, hogy egy picit emlékeztet a 7 Seconds-re.
A Songs of Mass Destruction természetesen nem egy tömegpusztító fegyver erejével támad. Érdemes benne felejteni a lejátszókban. Megéri. Egy érett nő érett munkája. Se több, se kevesebb. És ez jelen pillanatban elég a boldogsághoz.
Értékelés: 4/5
Hivatalos honlap: www.annielennox.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.