Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy Panic-ék bécsi jelenése előtt meghallgathattuk az új albumukat, a Pretty. Odd.-ot. A fejünket kapkodtuk a Beatles inspirálta dalok hallatán. Durva váltás lesz a banda rajongóinak, mert az új lemez egy pillanatra sem emlékeztet az A Fever You Can’t Sweat Out hangzására. És ha már így elámultunk a még harmatos új album meghallgatása után, meg is kérdeztük Brendon Urie-t és Jon Walkert, miféle vírus támadta meg őket az utóbbi időben, amitől csaknem gombafejük lett.

Helló srácok! Mosolygósnak tűntök, ezek szerint nem vagytok fáradtak.

Brendon: Egyáltalán nem, hála istennek!

Merre jártatok Bécs előtt?

Brendon: Pont most volt egy nap szabink, úgyhogy sikerült kipihennünk magunkat.

Jon: Megnéztük a várost, jártunk egy gyönyörű parkban, de a nevét már nem tudnám megmondani.

Beszéljünk egy kicsit az új lemezetekről! Le sem tudnátok tagadni, hogy mostanában Beatles-t és Beach Boys-t hallgattatok!

Brendon: Hát igen. Egyértelműen a Beatles a kedvenc bandánk. De imádjuk még Tom Petty-t, a The Band-et és a Creedence Clearwater Revival-t is. A szüleink őket nyomatták régen, úgyhogy nem véletlen, hogy vonzódunk ezekhez a zenékhez. Igaz, új cuccokat is hallgatunk, de mindig a jó öreg, megszokott bandákhoz térünk vissza.

Milyen zenekarok voltak rátok a legnagyobb hatással?

Brendon: Hűha, nehéz kérdés, mert most kb. ezer bandát említhetnék.

Jon: Igazából azért sem tudnánk kiemelni senkit, mert mindannyian más stílusú zenéket hallgatunk, ráadásul nagy mennyiségben és a legkülönfélébb stílusokból.

Azért biztosan tudnátok olyan dalokat mondani, amiket inkább ti szerettetek volna megírni!

Jon: Hogyne! A Roxanne-t a Police-tól.

Brendon: Én a Lucy In The Sky With Diamonds-t. Amikor gimis voltam, állandóan ezt hallgattam, naponta kb. 500-szor lenyomtam, és nem bírtam megunni. Annyira őrült egy dal, egyszerűen imádom! Teljesen elmebeteg, de gyönyörű és egyből berágja magát az agyadba.

Jon: Amúgy valóban más muszikákat hallgatunk, de a régi bandákat mindannyian szeretjük. Ettől függetlenül mindenki külön iPodon hallgat zenét a turnébuszunkon, hogy ne legyen veszekedés. Bár az is igaz, hogy többnyire filmeket nézünk az úton. Utoljára például a Rockstar-t néztük, Mark Wahlberg-gel. Mókás volt, de azt hiszem, gáznak is nevezhetném. Mindenesetre jót röhögtünk rajta.

Áruljátok már el, hogy valóban ennyire jó fiúk vagytok-e, vagy csak szerencsések, hogy sosem derülnek ki a botrányaitok!

Jon: Nem szeretjük a botrányokat.

Brendon: Nem vagyunk olyan arcok, akik székeket dobálnak ki hotelszobák ablakán.

Pedig az lenne az igazi rock & roll! És ti ugyebár egy rockbanda vagytok!

Brendon: Tényleg rockbanda vagyunk, de fiatalok is. Engem például be sem engednek a klubokba Amerikában, mert még nem töltöttem be a 21-et. Talán ez lehet a probléma. Viszont két hónap múlva, a szülinapom után minden megváltozik. :)

Jon: Akkor jön a többi sör. :)

Brendon: Ja, elég sok haverunk van, akikkel szívesen megiszunk valamit a bulik után. Múltkor itt, Bécsben például elég jól sikerült a koncert utáni party. Nagyon remélem, hogy ez most is így lesz. Pár korsóval biztosan le fog csúszni a backstage-ben.

Éreztek különbséget az amerikai és az európai közönség között?

Brandon: Igen. Amerikában egy évben akár több turnét is lenyomunk, már hozzászoktak ahhoz, hogy szinte bármikor láthatnak minket élőben. Európában nem járunk annyira gyakran. Az emberek úgy ordítanak és ugrálnak, ahogy sehol máshol. Kiéheztek ránk, és ezt nagyon jó látni. De egyébként Amerikában is majdnem ugyanígy szeretnek minket, viszont az európaiak talán egy picit őrültebbek.

Nem vállaltok be egy nyári európai fesztiválkörutat?

Jon: Dehogynem, már tárgyalunk róla! Június környékén kezdjük, de egyelőre még semmi biztosat nem tudok mondani. Annyi biztos, hogy a Glastonbury-n ott leszünk.

Térjünk rá az új lemezre! Miért lett pont Pretty. Odd.?

Brendon: Amikor elkezdtünk a címen agyalni, ez volt az első, ami eszünkbe jutott. Mindenkinek tetszett, úgyhogy elfogadtuk.

Jon: A harmadik lemez címe majd az lesz, hogy Pretty Odd is A Fever You Can’t Sweat Out. :)

Brendon: A viccet félretéve, azért választottuk, mert a dalok hozzánk képest szokatlanul, furán hangzottak. Persze abszolút pozitív értelemben mondom.

A lemez olyan, mint egy időutazás. Ez volt a koncepciótok, amikor stúdióba vonultatok, vagy ott alakult ki minden?

Brendon: Igazából annyit tudtunk, hogy olyasmi dalokat szeretnénk, mint azok a régi klasszikusok, amiket hallgatunk. A hangzás már abszolúte a stúdióban alakult ki.

És hogyan jött a country dalotok? Mintha egy picit kilógna a többi közül!

Jon: Miért is ne írtunk volna egy country dalt? 

Brendon: Nagyon boldog voltam, amikor megírtam. Csak úgy kijött belőlem, eljátszottam a többieknek, és annyira tetszett, hogy ráraktuk a lemezre.

A Fever You Can’t Sweat Out után jópár számot írtatok, amiket végül kukába dobtatok. Vagy csak félretettétek őket?

Brandon: Azt semmiképp sem mondanám, hogy a szemétbe kerültek. Hat dalt írtunk, de valahogy nem álltak össze számunkra, úgyhogy inkább újakat írtunk helyettük. Egyelőre a titkos széfünkben pihennek, de lehet, hogy valamikor még foglalkozni fogunk velük.

Valahol azt olvastam, hogy azért dobtátok ki ezeket a dalokat, mert Pete Wentz azt mondta, hogy úgy hangzanak, mintha az Aladdin filmzenéjét hallgatná.

Brandon: Az emberek néha hatalmas f*szfejek tudnak lenni. Szó sem volt ilyesmiről! Egy Broadway musical, vagy egy rockopera szerű anyaggal akartunk előjönni, de valahogy nem stimmelt az egész. Lehet, hogy egyszer még befejezzük ezt a musicalt, de per pillanat nem gondolkodunk rajta. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő!

Mondjuk egy parádés koncertet a Gasometerben. A srácok már régebben is azt nyilatkozták, hogy szakítanak a színházi előadásmóddal, nem lesznek nagy díszletek, táncosok, csak a lecsupaszított színpad – persze pontosan azért, mert a zenéjük is sokat változott az utóbbi időben. És tényleg, egyetlen Pretty. Odd. borító a háttérben, és más semmi. Az új lemez dalait mondjuk nem nagyon erőltették, pedig a hallottak alapján úgy tűnik, élőben ütnek igazán nagyot. És komolyan mondom, ez a Beatles-hangzás nem is áll rosszul nekik, csak a rajongók fognak majd padlót, mert fájdalom, de nincs többé elektronika, nincs többé emós feeling, hanem igazi brit gombafej-hangulat! Épp amikor kezdenénk belemelegedni a partiba, a srácok nem szaroznak, közel egy óra után véget is vetnek a parádénak, és ebben már a kétszámos ráadás is benne volt. Azért ez egy picit kevés, gyerekek! Ha meg tudjuk bocsátani a délutáni fesztiválfellépés utóízt, akkor viszont széles mosolyra húzódik a szánk. Brendon Urie és bandája megérett. Csak azt a lemezt kellene még meghallgatni párszor, mert így elsőre nem tudtam hinni a fülemnek.

Az angolok nem szarral gurítanak, a Brit Awards után máris jött az NME díjkiosztója. Most már végre tudjuk, melyik banda blogja a legjobb, és ki a legszexibb zenész. Merthogy itt vicces kategóriák is vannak ám! Mellesleg az Arctic Monkey tarolt. Nem csoda. Pete Doherty pedig az év hőse lett. Csoda.

A díjazottak: